Mint ismeretes, keves babér termett a bajor kiruccanásból a hőn szeretett szeredai gárdánknak (és nemcsak, talán pár öröm-”ittas” emberrel is találkozhattunk volna annak a bizonyos Kutyának a környékén, ha többet sikerül kihozni a kirándulásból. Merthogy számunkra ez egy kirándulás volt, ahol a vendéglátók nem engedték, hogy felüljünk a fejükre. Két csoportküzdelmet is rendeztek, a másikba a miskolci macik voltak hivatalosak, de ők sem tudták élvezni a VIP szektor adta kényelem és nagyratörési vágy előnyeit. Ha a számokra vetünk néhány kósza pillantást, akkor szembeötlő érdekesség, hogy a mi csoportunk kiegyensúlyozottabb volt némiképp (persze a realitás nem ezt mutatja, de a finnek jóval több alkalommal láthatták zörögni a hálókat: ott 51-szer szükségeltetett a kezdőkörbe helyezni ismét a játékszert, nálunk „csak” 37-es az együttható). Szomorú, hogy 3 meccsen csupán 2 gólra voltunk képesek, viszont az nem elhanyagolandó, hogy talán a legjobb eshetőség alkalmával szedték össze magukat a fiúk, felálltak a hátrányból és próbáltak minél többet kihozni a legszorosabb mérkőzésből. A 9 kapott gól végülis nem a legrosszabb eredmény (ennél rosszabb már akadt a Mol Ligában is, ami, valljuk be, nem egy konti-kupa szint), a maciknak például 22 alkalommal sóztak a fejükre, a bemutatkozáson egy 11-es sortűz szenvedő alanyaivá váltak. A finnországi csoport talán nekünk is nagy falat lett volna, habár ez a bajor is megakadt a torkunkon…
Nem tölt el örömmel az a tudat, hogy ismét csak az a, már-már közhellyé átalakuló megállapítás kerül papírra, hogy a tisztes helytállásért harcolt a csapat. Hány meg hány alkalommal kényszerült már erre a szakavatott és szakképzetlen írnok egyaránt…De hát amint a helyszínről tudósító nagyérdemű kollégák is összegezték, a holtpont a második meccs alkalmával köszönt be a szeredai csapat kispadja mögé (sajnos ott is maradt). Akkor még talán fogható lett volna az egész torna (igaz, a második hely csak a dokumentált adatokban hozott volna átütő sikert) alatti sikeréhség. Nem tudok azoknak a halandóknak a fejükkel gondolkodni, amelyek akkor és ott szakadatlanul törték a bajor jeget, de abban biztos vagyok, hogy a győzelem érdekében próbálták a maximumot kihozni a felkínált lehetőségből. Nem kell azzal szabadkozni, hogy kivétel nélkül jobb volt a csoport összes csapata nálunk, mert, mint minden egyes sport esetében, itt is az adott forma a mérce. Lehet, hogy egy alkalommal sikerülne nekünk is 180 fokkal eltekerni a magyarhoni volánt (nem a buszt!), de ahhoz nekünk is ritka forma kellene megadasson épp akkor és épp ott (jó napot kell kifogni, oh, de még mennyire jó napot…). Lehetetlen azonban nem létezik!
Summa summarum, a fogadóirodák sem mertek előrejelzésekbe bocsátkozni a második forduló alkalmával. Aki kicsit járatos hoki terén a dologban, az látta, hogy az a jó forma nem ártana egyik ellenféllel szemben sem. Viszont szerintem nem kell szégyenkeznünk (és a fiúknak sem) amiért nem jött össze. Megkímélte ez a torna sok száz billentyűzet szakadatlan nyomkodását. Hogy miért? Egyszerű: mivel senki nem várta el az első hely elhódítását (óriási gratula a permanens optimistáknak, ez csak követendő ideálkép látszatát kelti!), így nem kell egész fórumokat annak szentelni, hogy miért nem, mi a baj, miért, miért, miért…Erre futotta az erőnkből, tetszik vagy sem, ezzel be kell érni a jelenlegi helyzetben. Egy angol bölcsesség szerint „a győzelem ellen nincs érv, és a vereségre nincs kifogás”. Drága angolok, de leginkább írek (ha már ellenlábasaink voltatok ezúttal), nektek szegezem a replikát: mi nem akarunk kifogást keresni! A realista és racionalista szemlélet ugyanis nálunk, keleten, megnyugtatóbb.
