Nem lehet félreértelmezni a cím igazi jelentését, főleg aki tudatában van annak, hogy hol meccseltünk a Románia-Kupáért. Be kellett menjünk érte hőn és oly szeretett fővárosunkba, ahol persze sokaknak nagy-nagy szeretettel lett volna kedvük látni minket megverve...a szó bármely értelmében!

  Az utazás kezdetén látszott, hogy a hangulattal baj egyáltalán nem lesz. A hosszabb-rövidebb megállókkal tarkított utazásra egy buszra való szurkoló gyűlt össze, habár sokan számítottak arra, hogy az ingyenesség felkelti a figyelmet és talán már csak a fizetésesre kapnak helyet. De nem így történt, és az elszánt csapat a rigmusok, viccelődések és beköpés-sorozatok közepette beért a fővárosba. Hogy megmutassák a biztonság magas fokozatú komolyságát, már a város határában a "Jandarmeria" feliratú román prototípus (Logan) villogó fényekkel várt. Egészen a jégcsarnokig kísértek minket, ahol a hangsúly a csarnokon van(!). Ott aztán ismét az előbb emített "szervezet" külön erre a célra kiképzett emberei vártak már. Szintén kísérgettek és mutatgatták, hogy merre tessék haladni, míg végül egy juhkarámhoz hasonló ketrecbe zártak, mint valami H1N1-es fertőzött egyedeket. Persze az Sportclub-dalokból most sem hagytunk alább, még ezzel sem tudták a székely ember hangját elaltatni...

  Egy olyan ellenőrzés után, mint amilyen talán még Obama előtt sem szükségeltetik (a sapkát is levetették az ember fejéről, nehogy véletlenül egy kósza 30 cm-es pirotechnikai eszközt eltussoljunk előlük), végre bekísértek a pályára. Mindenki csak úgy nézett, mintha legalább 200 évvel a múltból érkeztünk volna, de a számunkra kialakított szektor mentes volt a szúrós szemektől és Rangers-szimpatizánsoktól (mintha New Yorkba lennénk azzal az egy hasonlósággal, hogy ez egy hokimeccs...más semmi nem tudott volna egyezni). Nem kellett sokáig várni a felénk intézett jókívánságokra sem, jelenlétünk azonnal meghozta a maga gyümölcsét az ellenfél szurkolóinak indulataiban. Végig kitartottak amellett, hogy a bozgorok így vagy úgy, de menjenek az ajándékba kapott országból (ez a vége már nehéz elképzelés nekik, de ez már történelem...). Robbantak a gázbombák, égtek a székek, csak úgy visszhangzott a közbirtokossági istálló képét idéző csarnok. Füst is annyi volt, hogy a bukaresti focicsapatok szurkolói és még 3 busznyi Sportclub szurkoló sem bírta volna tiszta tüdőből elfogyasztani a gomolygó szürkeséget. Mi pedig bármilyen atrocitás után csak tapssal "reklamáltunk", és tudtuk a feladatunkat: foglalkozzunk csak magunkkal! 

  A szünetek alatt is egy 10x15 m-es, a szabad levegőn kialakított hely állt a rendelkezésünkre. Aki kimerészkedett, azt vagy azonnal kísérni kezdték vissza vagy ordibálni kezdtek rá. Érdekesség, hogy a 2. harmad szünete alatt a csarnokban két, talán 10 éves fiatal fiú állt elém és egy különös kérést intéztek felém: a sál, ami a nyakamban van (félreértés ne essék, Sportclubos sál volt) , eladó-e? Mert hogy nekik megtetszett nagyon és akarnának egyet, csak mondjam az árát. Kettejükön végignézve, öltözetük alapján hamar leesett, hogy itt bizony ha felakasztanék nekik egy jo kis árat a Bukarestben hiánycikként kezelt termékből, akkor azok biztos a sál kétszeresét, sőt, háromszorosát is megadnák érte. De aztán nem kellett sokáig kéretni őket sem és olyant mondtak, amit talán még maga a pápa is belefoglalt volna szentmiséjébe: "Nekünk nem tetszik a Steaua, sokkal jobban játszanak a csíkszeredaiak." Sportclub blogger-társammal lemeredve álltunk előttük és végül csak annyit válaszoltam nekik a visszafogott örömtől: "Láttátok az eredményjelzőt is? Akkor bizony az igazságot látjátok most is a csapatok között...". A sál pedig abban a tudatban maradt a nyakamban, hogy ezt ki kell érdemelni, eladni csak úgy nem szabad! De a gesztus, az egy életre megmarad nekem a fiúk hozzáállását tekintve...

  A mérkőzés végén már az "újonc" Rangers-szurkolók sem bírták a rájuk nehezedő nyomást, de meglepetésre egy olyan mondat ütotte meg a fülemet, amit végképp nem várt volna az ember főleg tőlük a petárdák és "fumigenek" után: "Am fost învinşi de voi!" És ez ha nem is perceken keresztül, de megismétlődött egyszer-kétszer. Ennek olyan hatása volt, mintha egy medve letámadna az erdőben, te málnát adsz neki addig, amíg degeszre eszi magát, és végül csak annyit mond: "Elismerem, legyőztél, most menj utadra."

  A kísérgetés folytatódott a kivonulás alatt is, majd pedig a városból kifele már ismét egy újabb fázisba helyezték a biztonságot: már a busz előtt és után is támogatásban részesültünk, és kivezettek a város széléig a személyes biztonságunkért felelős, oly gondosan felvigyázó alkalmazottak (VIP-k voltunk odabent Ilfovban, kiskirályokként kezeltek). Hazafele aztán nagyobb volt a kedv, nagyobb volt a hangerő, és még annál is nagyobb volt az ünneplés: szó ami szó, volt is elég nyomós okunk rá!

  Látogatást tettünk déli szomszédainkhoz, ők viszont kevésbé örültek nekünk, főleg abban a tudatban, hogy amiért odamentünk, azt el is hoztuk. Volt öröm, meglepetés, ünneplés, hangszálnak kitett veszély berekedés formájában. De az alvó oroszlánt le tudtuk győzni saját otthonában is úgy, hogy még fel sem ébredt. Adtunk némi esélyt az ébredezéshez, de aztán az altató erősebbnek bizonyult...És egy évig ez így is marad...!

            Köszönet a csapatnak és a szurkolóknak ezért a csodás kupáért!