Négy meccs, négy teltház, négy vereség, nulla pont. Akárhogy kutatok az emlékezetemben, nem ugrik be, mikor zártunk hazai pályán négy egymás utáni meccset ponttalanul. Bátran kijelenthetem, az elmúlt hónapban csak a szurkolók vizsgáztak jelesre a csíki katlanban, márpedig ez a szezonvégi célkitűzéseket figyelembe véve minimum aggasztó. Nem akarok vészmadárkodni, nem akarok felelősöket/bűnbakokat keresni,  csupán a laikus szurkoló teljes mértékben szubjektív véleményét tolmácsolom.

Lassan megszokhatjuk, tegyem hozzá, nem könnyen, hogy az egymásnak teljesen ellentmondó végletek csapata vagyunk ebben az idényben. Kaptunk ki már remek játékkal, nyertünk már pocsékkal, hoztunk meccset teljesen reménytelen helyzetből illetve veszítettünk el teljesen kontroll alatt tartott mérkőzést. Sajnos, az esti is az utóbbi kategóriát képviseli, gyakorlatilag az egy hónappal ezelőtti forgatókönyv ismétlődött meg, fájóbb, hogy tegnap este kétgólos vezetésről buktunk úgy, hogy igazából semmi nem vetítette előre ezt a végkifejletet.

Nem tudom, mi zajlik a csapaton belül, de hogy valami nincs rendben, az szent. Úgy játszunk, mintha az első ütött gól automatikusan a győzelmet és a három pontot jelentené, vagy mintha egy kétgólos vezetés behozhatatlan előny lenne. Nem érzem azt a foggal-körömmel történő küzdést, akaratosságot, a szó pozitív értelmében vett erőszakosságot, amit minden játékhelyzetben látnunk kellene. Ellenfelünk – és most konkrétan a Brassóra gondolok – ebben tud nagy lenni: harcol, küzd, csíp, rúg, karmol, harap, bármit mutat az eredményjelző, így tudott tegnap este is tíz percnyi hokival megverni bennünket. Nem tudok továbbá szó nélkül elmenni a speciális játékhelyzetek megjátszása mellett sem: a botrányos szó sem elég erős arra, amit az este (is) mutattunk. Ötlettelen, nehézkes, körülményes, eredménytelen, márpedig így, ebben a kiegyensúlyozott mezőnyben nem sok babér teremhet számunkra.

A szurkolásnak számomra van egy igen különleges dinamikája, lüktetése: a lelátóról áradó energia viszi a csapatot, a csapat teljesítménye ösztökéli a szurkolótábort. Ez normális esetben így működik, ebben a kölcsönhatásban most egyfajta eltolódást érzek, mégpedig úgy, hogy kevesebbet kapok, mint amennyit nyújtok. Tudom, egy szurkolónak mi a dolga, de a fentebb leírtak azért hosszú távon eléggé rombolóan hatnak. Úgy érzem, hogy a lelátókat meccsről meccsre megtöltő és a sok-sok energiát mozgósító szurkolók egy kicsivel többet érdemelnek. Szóval fiúk, a legnagyobb szeretettel és az irányotokban mindig is mutatkozó tisztelettel kérlek, kezdjétek el a kölcsön törlesztését. És ha lehet, már holnap este…