Mint ismeretes, csapatunknak nem sikerült kiharcolnia a továbbjutást a Kontinentális Kupa következő fordulójába. Habár ki is igazíthatom magam azonnal azzal a kijelentéssel, hogy elmaradt a bravúr, nem csodálkozik a világ a mai nap ezen kisvároson (csak Manchesteren…)

         A célkitűzések az elején reálisnak tűntek, mivel szerény megállapításom szerint a vezetőség aligha tudott meg „kulisszatitkokat” a többiek tarsolyából, és sokkal több következtetést levonni a csapatokról, mint egy sima pár orás internetes böngészés róluk egy külső személy által. Pénteken látszott igazán az, hogy azt a bizonyos kijelentést lehet, hogy túlságosan is jókedvében tette az elnök úr. Félreértés ne essék, egy igazi paradoxon volt a pénteki nap: az első összecsapás rávilágított az erőviszonyokra (és az esélyesekre), a második pedig segített örvendeni és bizakodni. Talán túl nagy volt a bizakodás. Aki kint volt a meccseken, az szemügyre vehette, hogy mire képes a csapat, hogy mennyire fejlődőképes alakulat a mi kis gárdánk, hogy mennyire képes felvenni a harcot távolabbi nemzetek klubjaival. Ez mindenki objektív szemléletétől függ, és mindenki levonta a maga kis következtetését a meccsek tekintetében.

         Fájó volt látni, hogy légiós ide vagy oda, magasra van téve az a bizonyos nívópálca. Amíg a lett és kazah csapat összetétele azt a metaforát sugallta, hogy már a tomboló nyári szezon uralkodik náluk, addig nálunk egyerűen kiderült, hogy az a bizonyos fecske és a tavasz csak elvétve, pár évente botlik egymásba. Mert ugye itt a cseh és szlovák fecskék kevésnek bizonyultak, még ha máskor brillíroznak is. És igen, sikerült volna, hogyha az első két sor, teszem fel, kanadai, orosz, finn és svéd (hogy az előbbi kettőt ne ismételjem) összetételű, nem mellékesen elismert játekosokból áll. De azok már nem mi lennénk…Nem mi lennénk, mert akkor már kisebb “kupaházzal” kellene rendelkezzünk, emellett pedig minimum 3-szoros Ebel győztes (és a jelenlegi címvédő) csapat a miénk. Nem kell tovább fonjam a szálat, már ebből a fantáziameséből rájön a nagyérdemű olvasó, hogy ez valóban szürreális megközelítés.

        Két lábbal a földön járva, nem mindennapi játékosok karcolták a Vákár Úr jegét az elmúlt hétvégén. És valljuk be, mi nem ehhez a fürgeséghez és iszonyatos megmozdulásokhoz voltunk és vagyunk szokva. Mi megtettük a magunkét, úgyszintén a játékosok is (kizárólag csendes kedélyállapotúakhoz szóló zárójel: meg tudom érteni a játékosokat, ha racionális fejjel gondolkodva észrevették azt, hogy bizony inkább álljuk meg a helyünket amennyire tudjuk ilyen henger, iram és csapategység láttán, úgyhogy néha ők is elveszíthették a bizonyítási vágyat, jogosan). A szurkolótábor megdöbbentő módon megcsappant, és aki hallotta (persze ha jól fülelt) teljesen bíztatási jellegű, feltétel nélküli hangszálrezegtetéseiket, az szomorúan konstatálhatta, hogy ez szintén nem segít sokat a következő körbe való jutáshoz. Viszont ugyanakkor kellemes meglepetésként éltem meg személyesen, hogy olyan (különleges) személyt is vissza lehetett csalogatni a jégcsarnokba, aki már kicsit régebbecske tette tiszteletét "nálunk", úgyhogy utólag is köszönöm szépen neked (ez csak követendő példa jellegű reklám volt).

        Ha jól látom, Újvárosban másképp állnak a dolgok, úgyhogy fogadják őszinte gratulációmat (feltételezem, sok kedves olvasó véleményével egyetemben). Ma nekik állt a bál, nekünk pedig csak az ácsorgás jutott…