A titokban remélt továbbjutás ugyan elmaradt, azonban nem hiszem, hogy túl sok panaszra lenne okunk, mert a hétvégén ennél többet nyertünk: egy CSAPATOT. A maga hibáival, tévedéseivel,  de vitathatatlan erényeivel együtt is. Csapatot, amely ismét kezdte visszacsalogatni híveit a jégpályára, csapatot, amely a kezdeti kisiklások, elbaltázott mérkőzések után kezdett összeállni, csapatot, amely a már-már kétségbeejtő gólképtelenség után a góllövés ízére is kezdett ráérezni.

A sorsolásból fakadt az a hálásnak cseppet sem nevezhető feladat, hogy mindjárt az első napon a toronymagas esélyesnek kikiáltott, kiválóan képzett hokisok egész sorát felvonultató hágai együttessel kellett meccselnünk, akár előrehozott döntőként is értelmezhető összecsapáson kellett helytállnunk. Megtettük, nem is akárhogyan. Ha nincs az háromperces rövidzárlat az első harmad derekán, lehetne máris rendelni a bolzanói jegyeket. De volt...Amit viszont 1-4 után produkált a csapat, az csodálatra méltó és lelkesítő volt. A katalánok elleni meccs igazi örömhokit hozott, az amatőrök tisztességgel helytálltak, de ennél többre nem futotta erejükből. Az Újpest elleni presztízscsata második húsz perce volt tankönyvbe illő, nagyszerű játékot és szebbnél szebb gólokat láthatott a nagyérdemű.

Néhány gondolat az ellenfelekről: a katalán amatőrgárda jött, látott, tanult és hazament. Valószínű, szép emlékként marad meg bennük a díjkiosztón felhangzó "Catalunya, Catalunya" rigmus, amit a B-közép rögtönzött a tiszteletükre.

A holland sztárgárda nem a legközönségszórakoztatóbb hokival, de megnyerte a tornát. Erényeik a sokéves rutin és a kiváló védekezés, valamint néhány kiemelkedő képességű játékos (Bohac, Szelivanov) egyéni alakítása.

Ha csütörtökön Pék György azt mondta, hogy erre a tornára való tekintettel tartották idáig a légiósaikat, én azt mondom, nagyon nagy kár volt. A légiósok semmit nem tettek hozzá a játékhoz, talán Sikorcin alakítása volt legközelebb valós tudásához, ellenben Dubek, Kyricsenko és Kadlubjak beleszürkültek a mezőnybe, az emberelőnyös játékban tavaly oly rettegett sor gyakran még kapuralövésig sem jutott a speciális játékszituációkban. A Újpest csapatként mondott csődöt, az erős csapatok ellen hiába hozott döntetlenre két-két harmadot, mégis nagyarányú vereség volt ezen meccsek vége.

Csapatunkról korábban már szóltam, mégis szeretném kiemelni a fiatalok fantasztikus teljesítményét: a Biró Ottó-Molnár Zsolt-Virág Csanád tengely szenzációs játékkal rukkolt elő, gólt lőttek emberelőnyben, emberhátrányban, azonos létszám mellett, hihetetlen korcsolyázómennyiség mellett robbanékonyan és kombinatívan játszottak, gyakran állítva megoldhatatlan feladat elé az ellenfelek védelmét. Bátran kijelenthetjük, a vérfrissítés kifejezetten jót tett csapatunknak, a folyamatos lehetőséghez jutó fiatalok játéka az idő előrehaladtával csak javul és már a góllövéssel sem állnak hadilábon.

Végezetül a díjkiosztóról: a holland csapat az egyéni kitüntetésekben is majdnem mindent vitt (bár Knudsen helyett én Kozuchot választottam volna a torna kapusának), a legjobb csatárnak járó díjat azonban elhappolta Bohacék elől ifjú tehetségünk, MOLNÁR ZSOLT, aki valóban fantasztikusan teljesített a három nap során.

A slusszpoén azonban még hátravolt: a Nemzetközi Jégkorong Szövetség himnusza után az egész hétvége megkoronázásaként énekkel búcsúzott a hivatalosságoktól, a vendégektől és saját csapatától a csíki publikum. Felemelő volt látni, hogy kanadaiak, hollandok, csehek, oroszok, szlovákok, ukránok, lettek, magyarok és székelyek együtt tisztelegnek a Vákár Lajos betonfalai között most is hátborzongatóan gyönyörű Székely Himnusz előtt. Nagyszerű hétvége volt, az szent...