Kérdem én, milyen esemény alkalmával születtek meg a történelem során a legnagyobb tervek? Elismerem, rengeteg tevékenység közepette el lehet képzelni óriási projektek megszervezését, de szerény megállapításom szerint férfiak esetében kizárólag csakis sörözés mellett lehetséges mindez. Velünk is így esett meg, egy ártatlan (!) összeröffenés alkalmával felvetődött a hír, hogy a budapesti A-csoportos jégkorong világbajnokságon nem tennénk-e tiszteletünket. Tudva azt, hogy a társaság zöme (jó nagy zöme) még a középsuli vagy az egyetem berkeiben próbál érvényesülni, elégséges idő bizonyult ahhoz, hogy előteremtsük a szükséges anyagiakat.

      Hosszú és lassú tervezgetés vette kezdetét, mígnem 5 főre szűkült a „selejtezőket” követően a társaság létszáma. Bérmentesen felajánlottak alvóhelyet az egyik résztvevő ismerősei, akit nevezzünk egyszerűen csak I-nek. Időközben azonban kissé módosult a Budapestre lázasan készülő vegyület összetétele: az egyik alappillér,  olyan okokra hivatkozva, amelyek sok férfi szívet érintenének (részletekről saját épségem érdekében nem számolnék be), kénytelen volt visszamondani az utat. Nem maradtunk azonban személyhiányban, hiszen egy közösségünkben ismert, viszont mindannyiunknál komolyabb (minden téren!) értelmiségi illető azonnal átvette a helyét, mondhatni kapva kapott az alkalmon. Már a jegyvásárlás is kalandosra sikeredett, mivel sajnos az új évet nem tudtuk az illumináltság hatása alatt köszönteni a mihamarábbi jegyrendelés érdekében, de a papírmunka végeztével „elnézést is kértünk tőle” rögtön. Elővigyázatos megfontolásból csak az utolsó két napra terveztük menetelünket, mivel tisztában voltunk azzal, hogy egy Budapest szintű új környezet 2 napnál tovább nem fogja bírni a lökött (nincs mit finomítani…) társaságunk által elszenvedett gyűrődést. Elérkezett az indulás időpontja, folyékony kenyérrel felfegyverkezve ültünk vonatra, miközben távozásunk könnyeket csalt néhány kikísérőnk szemébe. A vegyület összetétele: I., EI., R., G., és a főkolompos, e cikk írója.

       Egyáltalán nem nevezhető szokványosnak az arrafele vezető út sem. Legnagyobb megrökönyödésünkre mégis a román határőr szolgáltatta a nap kulcsmomentumát, ugyanis az ellenőrzés végeztével rákérdezett, hogy „I., maga van 18 éves?”. Hogyha a világválság Romániából indult volna ki, akkor csak arra tudnám fogni, hogy valamit elszámoltak, hiszen az úriember meggyőződése szerint aki 94-es évjáratú, az még nincs 18…Az értetlenségen valahogy mégis túl tudott lépni (jó párszor kellett ellenőrizze fejben, hogy nem tévedett-e az egy ismeretlenes egyenlet megoldása során) és Hazaengedett minket! A Keletiben már vártak ránk, szívélyesen átvették a csomagjainkat, mivel tudattuk velük: ma nekünk szükségünk nem lesz rájuk, akkor meg minek cipelni őket?

1. nap. – Ráhangolódás

          Tartottuk magunkat az eredeti tervhez, miszerint a leszállást követően egy BKV jegyirodában vásárolunk bérleteket 72 órás érvényességgel, azzal pedig bejárhatjuk az egész fővárost. De mi, ahelyett, hogy azonnal igénybe vettük volna a közlekedési járatokat, egy laza 20 perces sétát ékeltünk be az arénáig. A helyszínen még semmi nem volt nyitva, így székely szokás szerint sörrel voltunk kénytelenek kezdeni a napot. A kapunyitást követően rögtön felcsillant bennünk a hazaszeretet, magunkra kaptuk szebbnél szebb díszeinket és értékeinket, amelyekkel máris beleolvadtunk a szép lassan gyülekező tömegbe. A kapuknál deja vue érzés fogott el: markáns egyének vigyáztak a rendre, akik határozottságot, de mégis jóval nagyobb kedvességet sugalltak (vajon kik juthattak eszembe…?), és egy könnyed ellenőrzést követően bent is voltunk. Vagyis mégsem, hiszen R.-t „lekapcsolták” a szakemberek a bécsi szeletei miatt, tudniillik elemózsiát bevinni tilos. Mi az ablak túloldalán már szakadtunk a röhögéstől, szegény pára pedig dilemmába esett, hogy most mit csináljon, mert ő aztán biztos el nem fogja dobni a megmaradt ínyencséget. Hosszú percekig eltűnt a látókörünkből, mire az egyik biztosági ürge furcsa tekintete keltette fel az érdeklődésünket: R. a bejárat mellett igazi lakomát rendezett, senkitől sem zavartatva magát a bécsi szeletes kenyérre még olvasztott sajt is jutott, így lakmározott pár fénykép erejéig az úriember. Nekünk már végünk volt, de a biztonságiak sem bírták már kellő komolysággal szigorúságuk végeredményét (szerintem ilyen „aljas” módon még őket sem győzték le). A tízórait követően R. aztán megkoronázta tevékenységét azzal, hogy a magasba emelt egy darab szalonnát, kérdezve, hogy „Ezzel most mit csinájak, ezt is meg kell egyem?”. Ha nem szégyelltük volna magunkat, legszívesebben a padlón fetrengtünk volna a röhögéstől, R. pedig gondosan elrejtette az oldaltáskába a megmaradt elemózsiát. A detektor már nem volt annyira kifinomult az erdélyi konyha eme csemegéjére, így végre bejutott a társaság apraja-nagyja a hírhedt sportcentrumba (csendesen jegyzem meg, hogy a mi táskákban 3 embernek elegendő szendvics kapott helyett, igaz, azokban nem volt bécsi szelet…).

     Bámészkodásunk közepette egyszer csak egy igen feltűnő jelenségre lettünk figyelmesek: sötét napszeműveg, tetoválás a nyakon, mesterien befont kis szakáll, bőrcsizma és Suomi felirató kék-fehér (hm…) mez – hát ez csak a Ganxsta Zolee lehet. Ekkora hírességtől két lépés távolságban újabb bizonyítékot kaptam arra, miszerint nagyon jó döntést hoztunk anno Domini. Miután a Vákárhoz képest egy jóval hosszabb sétára voltunk utalva a pontos szektorhoz való eljutásban, belépésünkkor kitárulkozott előttünk maga a paradicsom. Személy szerint fenomenális érzés volt egy ekkora arénába belépni, amely valamiért mindannyiunkból egyszerre hozott ki egy hatalmas üdvrivalgást. Gondosan megkerestük a helyünket, kiterítettük a székely zászlót, és türelmesen vártuk az első összecsapást (kb. olyan türelmesen, mint az 5 éves gyerek, aki várja, hogy odaadják a fagyiját). Első meccs, 6 gól, látványból nem volt hiány, elemezgettük a KHL-es játékosok hozzáértését, tehát jól indult minden. A meccsek közötti szünetben ellátogattunk a szurkolói faluba, megcsodáltuk a szomszédságban levő múzeumot, amely örök emléket állít a mindenkori magyar jégkorong-hősöknek, de lelkünk megnyugtatására itt is találkoztunk hazai „illatokkal” (Sportklub, mint bajnokcsapat fénykép, Székelyföld feliratú mez, de a látványt egy Mihăilescu-mez is „díszíti”), ezek végeztével pedig melegítésként ismét besöröztünk.

           Második meccs, ámulunk és bámulunk a japán legénység iramos és gyors játékán, de feltűnően nagy a csend. Mi lehet az oka? – kérdezzük magunktól, és rögtön fény derül a titok nyitjára: főszerepben ismét R., aki a gyűrődést nem bírta olyan jól és ismét senkitől sem zavartatva lekonyuló kankalinná változott át, más megfogalmázásban felvette a „ghiocel” pozíciót, magyarán elaludt. Ez aztán ismét padló effektust eredményezett körünkben, amit meg is örökítettünk azonnal, de ő köszönte szépen, és az egész második harmadot átszunyókálta (a vonaton még azon kacagtunk, hogy nehogy aztán elaludjunk valamelyik meccs közben…).

          Az esti meccsre már nagyon sokan voltak kíváncsiak, lévén, hogy magyar érdekeltségű volt. Az aréna előtti téren már 7 órakor tumultus keletkezett, mi pedig a patriotizmus által vezérelve magyar zászlókat festettünk az arcunkra a Jobbik-os hölgyekkel. Idejében bent voltunk a nézőtéren, Léderer közreműködésével pedig fantasztikus hangulat volt kialakulóban az arénában. Lélegzetelállító fénykavalkád, igazi, csatába invitáló zenei hangorkán és a több ezer szurkoló folyamatos üvöltése – így vette kezdetét az olaszok elleni sorsdöntő összecsapás, amelyen, mint tudjuk, nem a legkedvezőbb eredmény született, de rajtunk, abban az órában fanatikusokká váló buzdítókon, nem múlt semmi. Őrjítő hangulatban ért véget az összecsapás, kifele menet tovább skandáltuk a meccs alatt betanult rigmusokat és nagyon nem volt kedvünk visszamenni a szállásra. De hát mivel vendégek voltunk, nem akartunk már első este az éjszaka közepén bizonyos fogyó termékek bűvös hatása alatt hazatérni, így villamosra, később pedig autóbuszra szálltunk. Azonban egy újabb könnyfakasztó eset történt az autóbuszon, ahol egy, a korát figyelembe véve tiszteletet érdemlő bácsi érdeklődött tőlünk, hogy mi lett a végeredmény (nem kellett sok ész senkinek ahhoz, hogy leszűrje: mivel teljes magyar és székely díszben voltunk, valószínű, hogy valamilyen sporteseményen vettünk részt). Erre szívélyesen válaszoltam neki:

- Kettő egy az olaszoknak…sajnos!

- De hát ez még csak edzőmeccs volt, nem? – kérdezett vissza érdeklődően.

- Nem, ez már élesben ment.

- Ah, gyengék vagyunk. Az olaszok túl jók! Amíg nem születnek újabb Albert Flóriánok és Kocsisok, addig nincs esélyünk… - fejezte be a társalgást az illető.

Hhhh? Mi van? I.-vel egymásra néztünk és elismerést szimulálóan bólogattunk, miközben azt sem tudtuk melyik ablakon nézzünk ki, hogy nehogy egymás arcába kelljen röhögjünk. Csak egy lehelletnyit tévedett a tata, de azért Budapesten nem tudni, hogy épp milyen mérkőzés van, amikor még a csapból is ennek a reklámja folyik…

           Végre megérkeztünk a szállásra, amely egy tömbház második emeletén volt és legnagyobb örömünkre egy egész szobát feláldoztak fogadásunkra. Finom és laktató vacsorát kaptunk, közben szép lassan összeismerkedtünk a háziakkal és pár pohár, andalitóan jó illatú pálinkával édesítettük az étvágyunkat. A lefekvés csak két óra magasságában következett be, miután már mindenki letusolt és „tisztába tette magát”.

2. nap – Totális káosz

          Reggel fél kilenckor már ébresztő volt, hiszen jobban ki akartuk használni a bérletünket és az időnket egyaránt. A szokássá vált pálinka és az ínyenc falatok után nyakunkba vettük a várost, felmentünk a Budai Várhoz, fényképezkedtünk a Mátyás templomnál, ezek után pedig igénybe vettük először a metró adta, errefelé nem tapasztalható gyors, földalatti utazást. Dél környékén már a sportkomplexumnál jártunk, de egy jó hideg sörre azért még kerítettünk időt. Eldöntöttük, ma igenis máshonnan fogjuk nézni az első meccset, ez alkalommal hátha be tudjuk látni az egész pályát (eredeti helyünkről ugyan testközelből élvezhettünk minden akciót, de csak a pálya egyik térfelén), így nemes egyszerűséggel felültünk a legfelső szektorba, a kakasülőre. Innen már teljesen más elmény volt, hiszen mindent láttunk, de mégis kissé távolinak tűnt a jégfelület (enyhe túlzással: mintha a Fenyő tetejéről néznéd a Vákáron zajló csatát). Szuvenírvásárlás az itthoniaknak a szünetekben, aztán jöhetett az újabb metrós kaland. Célkitűzésünk a Népligeti park lett, ahol valószínűleg egy egy előző esti bulihelyszínen megebédeltünk. Fontos kiindulópont lett ez I.-nek és R.-nek, hiszen fogadást kötöttek, miszerint 10-ből legalább 8 ember hallott már nemes és héthatáron ismert városunkról, Csikszeredáról. R. feladata volt kérdezősködni, ő pedig nem volt rest és minden szimpatikusnak (és sajnos unszimpatikusnak) tűnő egyént leszólított. Mi néha még ép vakbéllel sem bírtuk a tevékenységét, de ő törhetetlen volt (még azután is, hogy két hajadon tyúk még csak válaszra sem méltatta a villamoson). A fogadást I. nyerte, miszerint elegendő ember hallott már rólunk, ennek tiszteletére muszáj volt sörözni a már jól megszokott helyszínen. Az olasz-kazah meccset követően már elvesztek a remények, de ez nem szegte kedvünket: felkerekedtünk egy újabb kalandos utazást megejteni a Hősök terére. Egy biciklifelvonulás kellős közepére érkeztünk, az átjárón pedig, miután eltekert egy ismerős alak előttünk, EI.-vel kapkodtunk a levegő után, hogy „Ez izé ne, tudod az a hogyishivják műsorba az RTL-en,az aki a sok hülyeséget összehordja”, a végére pedig megszületett Hajós András neve.

        A Japán elleni mérkőzés eredményétől függetlenül már nem volt esélye a magyar csapatnak a továbbjutásra, de így is hatalmas csatát hozott az összecsapás. Törhetetlennek mutatkozott a szurkológárda és a telt ház végig ünnepelt a meglepően kevés gólt hozó mérkőzésen. A magyar himnusz után felemelő érzés volt a magasba emelni a székely lobogót és úgy énekelni Csaba királyfit, miközben rengeteg itthoni szurkolótársunkkal találkozott a tekintetünk (pl. Böfföcske, Szurkölő, Kicsi Ló, Tamás és még sokan mások). Véget ért az ünnep, de csak a csarnokon belül! A végsőkig kivártuk az ünneplés minden pillanatát, így az utolsó villamosra maradtunk, de a jól megérdemelt toroklehűtés sem maradhatott ki. A villamosmegállóban egy hiányos fogsorral rendelkező, tökrészeg  leanyzó próbált mindenképp birokra kelni egy boros üveggel, utóbbi azonban megmakacsolta önmagát és nem akart széttörni az aszfalton. A villamoson jó hangulatot teremtettünk (jó benyomást már kevésbé), mire egy addig csendben ácsorgó úriember megszólított, hogy „Fiúk, szerintem nektek mutogatnak a másik szerelvényről!”. Ugyan ki lehet az? Az előbbi csaj állapotával egyenesen arányos viselkedést produkáló fiatalember integetett olyan intenzitással, mint akit Dicsőből szabadítottak pár orája. Fogalmunk sem volt, hogy mit akar, erre elkezdett kotorászni és az ablaküvegre szegezett egy román buletint…Ettől aztán végképp elszakadt a cérna körünkben (a villamoson utazók nagy valószínűség szerint ekkor bizonyosodtak meg teljes mértékben affelől, hogy a fiúk nem idevalósiak), replikaként mi is előkaptuk a mieinket (…) és büszkén mutogattuk (vagánykodás címszó alatt tökéletesen megfelel egy román személyi Magyarországon, ha már egyéb hasznát úgysem vesszük). Ismételten nem volt kedvünk idejében visszaérni, így a buszozást követően egy kis kocsmát találtunk a tömbház szomszédságában, úgyhogy egy orácskát még elsörözgettünk. Mivel nem voltunk járatosak és nem tudtuk hogyan kell csengetni a kaputelefonon, így én csak „megbippeltem” a háziakat (tudniillik folyamatosan kellett volna nyomni a gombot, nem időszakosan). Terített asztal várt, újból finomságokkal árasztottak el bennünket, vacsora után pedig azonnal kidőltünk, mivel hajnalban már kelni kellett.

         Fél négykor már talpon voltunk, négy után pedig már a HÉV-vel robogtunk a Keleti pályaudvar irányába, hiszen hat órakor már indult a Hargita expressz. Kisebb-nagyobb „dolgok” elvégzése után felszálltunk a vonatra és útban voltunk hazefelé. Még jó pár esemény történt a két nap leforgása alatt, de azok közül sok vagy nem felelne meg a nyomdafestéknek, vagy abba a kategóriába tartozik, amelyet a ki nem mondási egyezmény véd (a durvább helyzetekre kénytelenek voltunk ilyent is kötni). Nem hiszem, hogy még egyszer egy ekkora élményben lesz részem egy ilyen fantasztikus, de mégis a velejéig lökött társasággal, de azért én reménykedem. Ezúton szeretném ismételten megköszönni szállásadóinknak az áldozatosságát és szavakban mérhetetlen kedvességét, ugyanakkor pedig egész Budapest lakosságának, hogy vasárnap este nem velünk indították a fél nyolcas híreket…

G. megállapításával zárom eme beszámolót, amely örök érvényű marad számunkra: Felejthetetlen napok!!!

U.i.: Ez az G…!