…először a tegnapi meccsről. A számunkra kedvezőtlen végeredmény ellenére elégedett voltam a játékkal, az akarással, a hajtással, no meg a szurkolással is. Csak az a fránya emberelőnyös játék, meg azok a fránya potyagólok…Mert tegnap este mindkét kapott gól az volt az én szemszögemből, anélkül, hogy kisebbíteném Saluga és Tóth érdemeit, vagy falhoz állítanám saját hibázó játékosainkat. A legnagyobb gond az, hogy a két utóbbi Macik elleni találkozó a “potyákon”ment el. És ez rohadtul önbizalom-lohasztó tud lenni. Jó csapatnak van szerencséje – tartja a közhely, ezek szerint mi nem vagyunk jó csapat, mert Fortuna istenasszony ma nem a Vákár Lajosra irányította kegyeit. Pedig szerintem jó csapat vagyunk, hosszú idő óta a tegnapi volt számomra a legjobb színvonalú és hangulatú mérkőzés. Érdekes módon a sorok és speciális alakulatok látványos kavargatása nem ment a játék rovására, helyzetek garmadáját alakítottuk ki, de vagy tévedtünk néhány centimétert, vagy Budai fogott év végi válogatásokba illő mozdulatokkal. Az emberelőnyös játékunkat látványosan kihegyeztük Józsira, ami alapvetően nem gond, mert eredményre vezetett. Viszont például Góga is került többször olyan helyzetbe, hogy lőhetett volna, de nem tette. És itt jön be annak a hangos kisebbségnek (majdnem csőcseléket írtam) a szerepe, akik a hivatásos “anyátor” szerepét töltik be a jégpályán: próbáljanak meg valami pozitívat nyújtani, mert így nem jogos elvárni semmit a pályán küzdőtől. Ugyanitt megkérem a mellettük szurkolókat is, intsék le ezeket a jóembereket, mert tönkrevágják azt, amit a többi ezer felépít. A sok-sok bosszantóan “dadogó” korong sem elsősorban a játékosok egyéni képességei hiányosságának róható fel, hanem az ilyen önbizalomlohasztó “biztatásnak”. Egy szó, mint száz, tegnap voltak pozitív jelek a pályán és a lelátón egyaránt. Remélem, a tendencia megmarad…a rájátszásra is.

…másodszor magunkról, olvasóinkról, az egymáshoz és kedvenceinkhez való viszonyulásról. Két napig hermetikusan elzártam magam a blogon folyó társalgástól, mondhatom, nem volt könnyű, és tudom, másnak sem az, aki önkéntes száműzetésbe vonult innen, holott mindannyiunkat egy közös cél vezet: tenni a csíki jégkorongért. Nem tagadom, eljátszottunk a gondolattal, hogy megszüntetjük a kommentelés lehetőségét, “hisz az utóbbi időben mind gyakrabban éreztük úgy, ami írásaink alatt zajlik, azt nem akartuk, nem kívánjuk. Szurkolói anyázások, játékosok, edzők, bírók gyalázása, bértollnokozás, cenzorozás. Ezek olyan dolgok, amelyeknek teret adni kicsit sem állt szándékunkban. Sem a kezdetekkor, sem később. Hiszen amikor elkezdtük, mi csak jól akartuk érezni magunkat, jó társaságban.” Nem véletlen az idézőjel, hisz 2010 novemberében pontosan ezekkel a szavakkal zárták le a kommentelés lehetőségét a Jégkorongblogon, nincs hát új a nap alatt. És ez szomorú…Amit viszont úgy érezzük, nem tehetünk meg olvasóinkkal, az az, hogy feladjuk. Folytatjuk hát, megyünk tovább, bízva olvasóink jobbik énjében. Meglehet, rossz döntés és naiv elvárás. Az idő majd megválaszolja, viszont ezúton is köszönjük a bíztatást és a jóindulatú kritikákat, igyekszünk előbbiekből töltekezni, utóbbiakat megszívlelni. A korong azonban nem csak a mi térfelünkön van. A lecke tehát adott mindannyiunknak, jó szórakozást és kulturált eszmecserét kívánunk. Hajrá csíki jégkorong, hajrá Szereda!!!