Nem véletlenül választottam címként ezt a mondatot, amelyet a Liga főszponzorának logójával ellátott ülőpárnán fedeztem fel pénteken. Ez a mondat a legtalálóbban foglalja össze azt, amit a jégkorong kell hogy jelentsen túl a rivalizáláson, az egymással való gyakran értelmetlen vitázáson.
Tegnap este a csíki hokiszentélyben mindenki e mondat szellemében játszott és szurkolt, bár a tét nem volt csekély. A Damoklész kardjával fejük fölött lebegő Acélbikáknak tényleg ez volt az utolsó esélyük, a maribori továbbjutással már történelmet író HSC pedig újabb nagy tettre készült.
A múlt hétvége után az elveszített pályaelőny mellett néhány szurkolótársunk minősíthetetlen viselkedése adott okot pironkodásra, de az egységes, határozott ellenlépések hatására tegnap ennek már nyomát sem láttuk, és remélem, ez így is marad.
A döntő előtt némiképp aggaszthatott a DAB elleni elmúlt két éves mérlegünk: Dunaújváros számunkra bevehetetlennek bizonyult, míg ők mindig tudtak nyerni meccset Csíkszeredában. Charles Franzén boszorkánykonyhája azonban ismét a megfelelő varázsitalt produkálta, hogy egy focis hasonlattal éljek, a herrerai catenaccio lett a követendő taktika: a lehető legkevesebb gólt kapni és annál eggyel többet lőni. Működött ez már a Vasas ellen, és tökéletesen bevált a mindent eldöntő sorozatban is. A taktika megvalósításának elengedhetetlen követelménye a megbízható kapus, a sokak által igazi play-off portásnak titulált Stano ennek szellemében ténykedett. A légiós sor működése a siker másik alapköve: a döntőt sérülten is végigjátszó cseh showman, Novak, a fáradhatatlanul korcsolyázó Hurtaj és a gólvágó Sikorcin megtették a magukét. Ha pedig nekik nem sikerült, jött Hruby, akinek elemi erejű lövései nem egy mérkőzést billentettek javukra. És most hadd szóljak a sok kritikát kapó hazai játékosokról is, akik – egyesek véleménye szerint – nem sokat mutattak. Élesen cáfolnám, rögtön azzal, hogy a döntő során a gólok csaknem felét ők szerezték. Gólt nem kapni döntő mérkőzéseken pedig legalább ugyanakkora erény, mint lőni. A fáradhatatlanul zakatoló Molnár-Virág-Moldován, a nagyon agilisan játszó Becze-Biró-Petres triók, valamint a szó jó értelmében észrevétlen bekkjeink, Papp Szabi, Kósa, Sprencz, Góga, Güzü és Flinta igenis kivették részüket a győzelemből.
A döntő másik pozitív hozadéka a szurkolók visszatalálása a Vákár Lajosra. A lelátókról áradó energia bizonyára sokszor jelentette azt a pluszt, amire a jégen küzdőknek szüksége volt. Ismét zúgott a himnusz és zengett a ‘’piszkáld ki”, úgy, ahogy csak itt szól, az ezüst kiosztásakor zúgó Újváros! Újváros! és Ria-ria Hungária! igazi katartikus élmény volt. Érezhették ezt a pirosmezesek is, hisz visszatapsoltak a nézőknek, a levonuló Azari gesztusa pedig, amikor a B-közép elé korcsolyázva köszöntötte a szurkolókat, méltó megkoronázása volt az estének.
Csíkszereda újra elfoglalta a Mol Liga trónját, az ünneplésre azonban cask kevés időt lehet szakítani: jövő héten román kupa, utána bajnoki rájátszás. Indulni kell új célok, új megvalósítások felé teljes erőbedobással, odaadással, de nem feledve a címben megfogalmazottakat: “Nyugi srácok, ez csak játék!”
