A címet olvasván sok oldalátogató kíváncsisága kaphat szárnyakat : vajon mitől lehet olyan érzése az embernek, hogy mintha ezt már egyszer átélte volna?

Pedig valójában a válasz pofon egyszerű, már persze azoknak, akik kilátogattak megtekinteni a hazai csapat első bevetését a Kontinentális Kupában. Nos, nem szaporítom tovább a szót: a szurkolásról lenne szó.

Mert aki (és paradoxon módon ismét a múltba nyúlok vissza) a tavalyi szezont "végigizzadta" és végigizgulta a Sportclub oldalán például a HC elleni meccseken, az már rég tudja, hogy miről beszélek. Arról a bíztatásról, amit minden Sportclub-szívű szurkoló átél egy ilyen mérkőzés alatt...

Személy szerint nekem már nagyon hiányzott az a belevaló, székelyes, buzdító bíztatás. Nem is volt észrevehető a korábbi meccsek során ebben az évadban az az eufórikus állapot, amit még a városi rangadókon éreztünk. De szerencsénkre, ez a mindenhonnan összeverbuvált holland gárda "kiprovokálta" belőlünk igazi hozzáállásunkat kedvenceinkhez.

Miután elhúzott a Hága a gólokat tekintve, valamiért (megkockáztatom : a csapat küzdeni akarása okán) teljességgel megelevenedett a csarnok, életre keltek az oly ritkán énekelt rigmusok. Ismét állva énekelt a B-közép és a környező szektorok, jóformán véget sem ért egyik költemény, máris mást énekeltünk megállás nélkül. Az más dolog, hogy most nem voltak olyan "ellenfeleink" a G-ben, akiket ki kellett volna énekelni a csarnokból (nem rosszmájuságból, hanem szurkolás terén). És az kétségtelen, hogy a csapat ennek a hatására (is) indított még nagyobb rohamokat és küzdött mindvégig.

És ekkor jutott eszembe a tavalyi szezon, a HC elleni meccsek, a hangorkán "iszonyatos" ereje...Ez az igazi déjá vue!